Cafi kutya

Nagyon hideg volt. Fáztam.
Borzasztóan fáztam és nagyon éhes voltam. Hetek óta nem ettem rendesen, csak
amit nagy ritkán odavetett valaki elém, vagy amit a szemétben találtam.
Már persze, ha nem vették el tőlem. Mert nagyon féltem mindenkitől.
November vége lehet - gondoltam.
Persze nem tudtam pontosan, hiszen én nem ismerem a hónapokat. Csak azt
tudtam, hogy nagyon hideg van, és az idő egyre hidegebbre fordul.
Éjszakánként néha mínusz tizenöt fok is volt. Én körülbelül másfél éves
lehetek. Épp, hogy csak beléptem a felnőtt korba, de már sok mindent
tudhatok a hátam mögött. Nemrég szültem meg a kicsinyeimet.
Nem tudom, mi lehet velük...
Elvették tőlem Őket!
Talán már nem is élnek...!
A tejem már elapadt. Nincs senki, akit táplálna. A természetben nincs
pocsékolás, ez csak az ember sajátja.
Nap, mint nap látom és érzem azt a rengeteg ennivalót, amit kidobálnak, de
engem egyik se szánna meg egy falattal...
Pedig nagyon éhes vagyok.
Talán a hideg sem lenne ilyen hideg, ha a hasam tele lenne.
Olyan régen bolyongok már itt a házak között, az emberek között, hátha
valakinek megesik rajtam a szíve.
De senki sem segít.
Pedig én mindent megteszek, hogy elfogadjanak. Kedves vagyok és alázatos,
Istenként tisztelem valamennyit, szótlanul követem Őket, ha felém nyúlnak,
megnyalom a kezüket, de csak belém rúgnak, megdobálnak, kiabálnak.
Pedig nem tettem semmi rosszat!
Én mindig próbáltam jó lenni, de ez mindig kevés volt. Bármit tettem, csak
szidás és verés volt a jutalmam. Pedig igazán nem kérek sokat. Csak egy
falat ennivalót, néhány kedves szót, esetleg néha egy kis simogatást.
Talán túl sok, amit kérek!
Pedig látom, hogy van ilyen is. Igaz, nagyon ritkán, de ilyet is látni.
Mindig büszkén mesélik nekem, hogy nekik milyen jól megy a soruk. Ők mindent
megkapnak Tőlük.
Ilyenkor mindig összeszorul a szívem, könnybe lábad a szemem, és megfogadom,
hogy ha valaha nekem is ilyen szerencsém lenne, ahhoz teljes erőmből
ragaszkodnék! Megtennék mindent, ami tőlem telik, és még azon felül is. Akár
az életemet is odaadnám, ha legalább egy kicsit nekem is részem lehetne
belőle. Ha megtalálnám ŐT!
A GAZDÁT!

De csak a magány van. A nélkülözés, az elutasítás, a kínzás, a betegség. Már
nem merek reménykedni. Feladtam.
Néha megállok egy-egy ablak alatt és elsírom a bánatom. Elmondom, hogy én
csak jó szerettem volna lenni.
De ezért cserébe letépték a farkamat. Nagyon fájt.
Elütöttek. Ez is fájt. Azóta nehezebben megy a járás. A csípőm tájékáról
hangos kattogás jelzi, hogy ha nem kapok mihamarabb orvosi kezelést, lassan
menni is képtelen leszek.
Elvették a kicsinyeimet. Mindennél jobban fájt. Hatalmas, lógó emlőim
emlékeztetnek minden nap a veszteségre. Nagyon nehéz a felejtés.
A testem tele van élősködőkkel, a lábamról lejött a bőr, a szám alsó széle
le van szakadva. Már nem is emlékszem, hogy mitől.
Fáradt vagyok. Nagyon fáradt. És nagyon éhes. Egyedül vagyok.
Néha elsírom magam. Nem csak az ablakok alatt. Azt egyre ritkábban, mert
ezért is csak szidalmat kapok. Talán nem értik. Talán nem akarják érteni.
Már nem mondom. Már nem érdekel. Feladtam. Egyre gyengébb vagyok. Egyre
fáradtabb.

Tegnap találkoztam egy fiatal párral. Nagyon szimpatikusak voltak. Volt
velük egy hetyke fiú is. Csak úgy sugárzott róla a büszkeség! Szóltak
hozzám! Én reménykedve emeltem fel a fejem. De elmentek.
Az éjszaka nagyon hideg volt. Azt hiszem, beteg vagyok. Csak telnek az órák,
de nincs kedvem felállni. Egy kuka mellett húztam meg magam, de nem igazán
véd meg a jéghideg széltől. És nagyon hideg a föld.

Megállt egy autó. Nem messze tőlem. A fiatal pár, azzal a büszke kannal!
Megint szólnak hozzám! De már félek. Mindentől félek.
Felállok és elmegyek. Már semmiben sem merek reménykedni. Talán már meg is
halt bennem a remény. És talán igazam is van, hiszen megint elmentek. Már a
kuka mellé sem merek visszamenni. Minden lépés fáj, de csak megyek.
Aztán hangokat hallok. Valakit hívnak. Egy szerencsésebb sorsút.
De a hangok közelednek hozzám. Egyre közelebbről hallom. Nagyon kedves
hang. Szinte hipnotizál. Talán mégis megnézem, hátha én is kaphatok egy
falatot. Vagy legalább egy kedves szót.
És Ők azok! Felém jönnek és valami van a kezükben! Talán étel!
Nagyon félek, nem tudom, hogy mit csináljak! A szívem és a hasam azt súgja,
hogy menjek oda, de az eszem azt mondja, hogy szaladjak! Amilyen messze csak
tudok!
De én mégis oda megyek. Nem tudok, csak a szívemre hallgatni. Sajnos ilyen
vagyok. Valahol mélyen ismét felpislákol a remény lángja bennem. Nagyon apró
láng. A legkisebb fuvallat is eloltja, de ismét megpróbálom. Talán most,
talán utoljára.
Ételt kapok, rengeteget! Simogatnak! Belül zokogok. Nem merek hinni, de a
szívem harsogva kiabál: Talán most megtaláltad Őket!
Magukkal hívnak. Megyek, de borzasztóan félek. Egy ajtó, rengeteg lépcső,
meleg és fény. Még egy ajtó.
Kinyílik. Bent vár rám álmaim otthona, vágyaim netovábbja. Az utolsó
lehetőségem. De félek bemenni. Félek elképzelni azt, hogy ez esetleg ismét
csak egy köztes állomás kálváriám végső állomása előtt.
Puha pokróc. Lefektetnek. Megszabadítanak a testemet borító kullancsoktól.
Felemelnek és betesznek a kádba. Meleg víz csiklandozza átfagyott testem.
Nagyon félek. Már nem is emlékszem, hogy mit szabad csinálni, mivel szabad
meghálálni mindazt a jót, amit az elmúlt tizenöt percben kaptam. Nem akarom
elrontani. Inkább nem teszek semmit. Szinte mozdulni sem merek. Megtörölnek,
megetetnek, megitatnak. Lefektetnek a pokrócra. Simogatnak. Szinte levegőt
sem merek venni.
Aztán csönd borul a lakásra és sötétség. Valami mozdul mellettem. Egy cica.
Hatalmas. Meg sem mozdulok. Aztán a büszke kan! Megnyalogatja a fülem, majd
visszafekszik a helyére. Csak most merek körülnézni. Az eddig eltelt rövid
idő, amit itt töltöttem, ködbe vész. Szinte álomszerű állapotban lebegtem
eddig.

Meleg van, nem fázom. Nem vagyok éhes, szomjas. Nem merem elhinni. Csak
fekszem a helyemen, mozdulatlan, nehogy elrontsam. Nehogy elrontsak valamit,
ami miatt ismét megverhetnek és elzavarhatnak. Lassan reggel lesz. Kinn már
virrad.
Aztán mozgást hallok a másik szobából. A torkom összeszorul. Nem merek
mozdulni. Ők állnak az ajtóban. Mosolyognak. Odajönnek hozzám és ismét
simogatnak. Nagyon régi érzések törnek elő bennem. Talán nem is igazi
emlékek, talán csak álmok. Magam sem tudom. Aztán pórázt kapok, sétálni
megyünk. Nem merek elmozdulni mellőlük. Lesem minden mozdulatukat. De belül
majd szétvet a büszkeség! Lám, talán már nekem is gazdám van! És úgy
sétáltatnak, mintha büszkék lennének rám. Pedig sovány vagyok, alig van
szőröm és kissé sután megyek, hiszen nagyon fáj a csípőm. Farkam csonkját
néha bátortalanul megcsóválom, mikor látom, hogy rám néznek.
Mérhetetlenül boldog vagyok! Talán meghallgattatott az a sok könyörgés,
melyet a rengeteg hideg éjszaka alatt elsírtam.

Aztán az esti sétánál furcsa dolog történik. A séta végén nem hazafelé
megyünk, hanem az autó felé. Megint rettegek. Nem tudom, hogy mi ez a
hirtelen változás. Mit rontottam már el megint, hiszen semmi rosszat nem
tettem.
Betesznek az autóba és nagyon hosszan autózunk. Egyszer csak megállunk.
Kivesznek. Ott állunk egy ház előtt. Hallom a többiek panaszos hangját. Hát
itt a vég. Valamit ismét elrontottam.
DE MIT?
Ott állunk egy menhely előtt. Betesznek egy ketrecbe, bár próbálok
ellenállni. Ennél akkor már a kóbor élet is jobb!

Rám néznek. Sírok, könyörgök, rimánkodom, fogadkozom, hogy jó leszek!
Elmondom Nekik, hogy számomra Ők az igazi GAZDIK! Tudom! Mindent megígérek.
De elmennek.
Telnek a napok. A betegségem, amit a pillanatnyi boldogság elnyomott bennem,
újult erővel tör rám. Már nem eszem. Feladtam.

Egy hét. Érzem, már nem sok van hátra. Talán végre nyugalmat találok én is.
Talán nem fogok többet fázni, éhezni. Talán végre engem is szeretni fog
valaki. Ott fenn, a kerek távoli sajton, a többi kutya között. Talán
viszontláthatom az én kicsinyeimet is. Talán. Hamarosan.

Aztán ismerős autózúgás. Ismerős hangok. Már nem reménykedem. Talán csak egy
újabb szerencsétlen, akiben újra felébresztették a remény lángját, hogy
aztán örökre lefújják azt.
Ők azok! Felém tartanak! Nyílik a ketrecem ajtaja! Már nem bírok magammal!
Rohanok feléjük, örömömben sírva! Tehát Ők is rájöttek, hogy tőlem annyi
szeretetet kaphatnak, amennyit soha, senkitől! Hiszen senki más nem tudja,
hogy mit adtak azzal, hogy eljöttek értem! Hogy egy új élet esélyét kaptam
Tőlük ajándékba! Ezt csak azok tudhatják, akik végigélték mindazt, amit én
is, vagy még többet.

Azóta már sok idő telt el. De én elmondhatatlanul boldog vagyok. Minden nap,
minden tettemmel igyekszem meghálálni mindazt a törődést, szeretetet, amit
TŐLÜK kaptam, kapok. Hogy orvoshoz vittek, hogy gyógyíttattak. Hogy szó
szerint is az életemet köszönhetem Nekik! Hogy azóta bejártuk a fél világot!
Nekem nem mond semmit az, hogy Franciaország, vagy Svájc, hogy Németország,
vagy Ausztria. Nekem csak az mond valamit, hogy ilyenkor is együtt vagyunk,
hogy egymást ölelve alszunk a sátorban, hogy új tájakat fedezünk fel együtt,
hogy megtanítottak úszni, pedig rettegtem a víztől! Hogy gyönyörű a bundám,
hogy már nem fáj a csípőm, hogy minden nap több kilométert futnak velem,
hogy ismét büszkén kihúzhatom magam, ha más kutyákkal találkozunk. Hogy
műnyúlra vadászhatok, hogy mindig itt van velem álmaim büszke kanja, bár
kölykeim már soha nem lehetnek.

Elégedett vagyok és boldog. Már csak álmaimban gondolok a múltra, mikor néha
felszínre törnek emlékeim, de ilyenkor simogatásra ébredek és hálát adok a
sorsnak, mert tudom, hogy én vagyok a legszerencsésebb kutya a világon.
Ilyenkor elrebegek egy fohászt azokért a sorstársaimért, akik még várják az
ő Gazdijukat, hogy eljöjjön értük, és életük hátralévő részét ugyanolyan
boldoggá tegye, mint az velem történt. Mert mi tudjuk, hogy mit ér egy
szerető kéz, és ezért örök életünkre adósuk leszünk. És adósságunkat akár az
életünk árán is törlesztjük.
__________________________________________________________________________________________

Bocsánat, hogy sorsára hagytam a kutyám...

Bent ültem az irodában, körülöttem kutyák és macskák. Épp egymással
versengve igyekeztek felkapaszkodni az ölembe, amikor megszólalt a telefon.
-Halló, kivel beszélek?
-Jónapot....Nem, nem ismer. A nevem nem fontos, én csak..már egy ideje
próbálom hívni magukat. Bocsánatot akartam kérni.
-Bocsánatot? - kérdeztem megrökönyödve.
-Igen, bocsánatot; bocsássanak meg, amiért sorsára hagytam a kutyám.
-Tessék?
-Hadd magyarázzam meg... úgy egy éve lehetett, épp államvizsgára készültem.
Elérkezett a vizsga hete, és mivel az Madridban volt, oda kellett utaznom
pár napon belül. Akkoriban nem voltam túl jól, nyomasztott az egész, ideges
voltam, rosszkedvű, szinte rám sem lehetett ismerni... A kutyám német juhász
keverék volt. Mindig, amikor elutaztam, anyámnál hagytam és nem tudom,
miért, de most összezavarodtam és biztos voltam benne, hogy ezúttal nem
bízhatom rá. Másrészt az járt a fejemben, hogy nem tarthatom meg, túl nagy
teher, ahhoz, hogy... Nem is tudom; igazából összecsaptak fölöttem a
hullámok, nem is láttam mást magam előtt, csak a problémáimat, vagy vélt
problémáimat, már nem tudom...
Fogtam a kocsit, és beültettem Tanot az ülésre. Nem tudtam, merre menjek,
csak vezettem, mint egy őrült, anélkül, hogy tudnám, hova. Vagy százszor
körbejártam az ismeretlen negyedeket, tekeregtem az utcákon... Végül
megálltam néhány villával szemben és azt gondoltam, valaki majd csak
befogadja. Aztán kirángattam Tanot a kocsiból, és elhajtottam anélkül, hogy
visszanéztem volna. Hallottam, ahogy ugat, ahogy sír, de... de nem álltam
meg.
Amikor hazaértem, még az ajtót is alig bírtam kinyitni. Remegett a kezem, és
majd megszakadt a szívem, a lelkem... Felhívtam egy barátnőmet, hogy
vígasztaljon meg, és hogy elmondhassam valakinek, mit tettem. Ő sértegetni
kezdett, azt mondta, hogy ezentúl nem ismer engem, és én sírva raktam le a
telefont.
Eltelt két nap. Nem emlékszem, mit csináltam, vagy hol voltam, de végül úgy
döntöttem, visszamegyek érte. Kerestem az utcákat, meg a villákat, ahol
otthagytam. Végül megtaláltam a helyet, és pont ott, hihetetlen, de ott állt
Tano néhány bokor között az út szélén és engem várt.
Átöleltem és hazavittem, ő pedig ahogy csak tudta, úgy fejezte ki örömét;
ugrált, nyalogatott... Le sem lehetett vakarni rólam. De én még mindig nem
voltam túl jól és nem sokáig tartott az öröm. Következő nap Madridba mentem,
nagyon korán... Odavittem a menhely elé, és a kapuhoz kötöztem egy
spárgával, aztán elmentem.
Ennek már jó ideje, de azóta sem tudom elfelejteni, mit tettem, és biztos
lehet benne, hogy nincs éjjelem se nappalom a lelkiismeretfurdalástól.
Sokszor mondják, hogy nem vagyok már a régi, de hát hogy is lehetnék?
Elárultam a barátomat, a legjobb barátomat...
Most...azért hívtam, hogy bocsássanak meg, bocsássanak meg, hogy elhagytam a
kutyámat...
-Mi nem tudunk megbocsájtani - mondtam. - A kutyája az egyetlen, aki ezt
megteheti...

Később Tano ketrecéhez mentem, és elmeséltem neki mindent, amit a gazdája
mondott.
Bocsánatot kértem tőle; bocsánatot azért, amit ő tett vele. Tano lassan
felállt a földről, szomorúan rámnézett és odajött hozzám. Biztos nem értett
semmit az egészből, de muszáj volt elmondanom neki. Egy nyalintással
végigsimogatta tehetetlenül lógó kezemet, és én megígértem neki valamit. Egy
gazdát, egy új gazdát, valakit, aki soha nem fogja elhagyni, valakit, aki
talán pont olyan, mint Te.